Álmomban ez a vers tért viszza, újra és újra. Ne menj csöndben, a jó éjszakába.
Ne hagyj itt.
Közben anyámról beszéltem egy orvossal aki az elkerülhetetlenről papolt nekem. Én meg bólogattam, mint egy robot, mint egy bábu valamiféle álomban. Azt tettem amit elvártak tőlem. Bólogattam. Úgy tettem mint aki megérti. Mint aki érti. Pedig nem. Csak elzárkóztam és bólogattam, hogy legyünk túl rajta.
Elszakadás, filmszakadás. Magány. Tehetetlenség.
Azt hittem túl vagyok rajta és könnyen ment. De az agyam még nem hagyta abba a történtek feldolgozását.
Csöndben a háttérben motoszkál és néha feldob új gondolatokat.
Miért is kiabáltam vele annyit.
Miért nem tudta élvezni az életet. Miért nem tudtuk együtt élvezni az életet. Együtt mint család. Mint anya, nagyanya, mint gyerek és apa.
Válaszok nincsenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése